Mi az a művészeti zene?

A művészeti zene egy általános kifejezés, amelyet gyakran használnak a gondosan megművelt zene leírására, különösen a nyugati társadalmakban, és mint a pop- és népzenével. A művészeti zene olyan kifejezés, amely magában foglalja a zenei hagyományokat, amelyek fejlett strukturális és elméleti megfontolásokat alkalmaznak írott zenei hagyományokkal. A nyugati országokban a klasszikus zene a fő hagyomány. A művészeti zene két kiterjesztéssel rendelkezik, komoly zene vagy könnyűzene. Már az ókortól kezdve a művészeti zenei műfaj más zene mellett létezett, és a középkortól a kortárs időkig terjedő időszakokon keresztül fejlődött ki. Nincsenek kiemelkedő jellemzői a stílusnak, mivel az idő jelentős változásokat és különbségeket hozott az egyes generációk között.

5. Áttekintés és jellemzők -

A művészeti zene egy olyan átfogó kifejezés, amely a nyugati klasszikus zenéről származó zenét írja le. Más definíciókban például Catherine Schmidt-Jones a művészeti zenét úgy határozza meg, mint egy zenét, amely több munkát és figyelmet igényel a hallgatótól, hogy teljes mértékben elismerje az átlagos népzenét. Catherine számára a művészeti zene olyan kihívást jelentő zenei típusokat tartalmaz, mint a Jazz, a Rock és a Classical. Általánosságban elmondható, hogy a művészeti zene erősen formalizált zene, amelyben a legtöbb, ha nem minden elemet előzetesen írásbeli formában írnak elő, és nem improvizálnak vagy az előadó mérlegelésére hagyják. A művészeti zene olyan klasszikus hagyományokra utal, amelyek formális stílusokra összpontosítanak, technikai és részletes dekonstrukcióra és kritikára hívják fel a figyelmet, ugyanakkor jelentősen több erőfeszítést igényelnek a hallgató. A művészeti zene elsősorban egy írott zenei hagyomány, amely a zenei feliratokban megmarad a szóbeli, jegyzetfüggő vagy felvételi adásokkal szemben, ahogyan azt a modern és a hagyományos zene is mutatja.

4. Eredet -

A zene egésze az ókorban nyúlik vissza, és vitathatatlanul az emberiség minden felfedezésének vagy találmányának leghíresebb ünnepe. A művészeti zene mint műfaj a 11. században kezdődött. A művészeti zenét jellemző személyzeti jelölési rendszer a 16. század előtt nyúlik vissza. A nyugati személyzet jelölését a zeneszerzők használták a pályák, a mérő, a tempó és a ritmusok kifejezésére az előadónak. A nyugati zene művészetének központi normái 1550-1900-ban kezdődtek. A keresztény egyházakban a szerzetesek klasszikus és romantikus szimfóniákat énekeltek az 1700-as és 1800-as években. A vonalat különösen a 19. század kezdete előtt, kifinomult hangszeres zene, mint például a koncert, szonáta, szimfónia, vegyes ének és hangszeres stílusok, mint például az operák, melyeket a művészi zene megkülönböztető érzékenysége más zenei fajtáknak nyújt. A művészeti zene és a népzene viszonya a 18. században vált nyilvánvalóvá, amikor a nyugati értelmiségiek elkezdték dicsőíteni a népi és parasztéletet. A „klasszikus zene” név azonban csak a 19. század elején jelent meg, a legkorábbi 1836-ban megjelenő „klasszikus zene” kifejezésre.

3. Terjedés és fejlesztés -

A nyugati művészeti zenei divíziók közé tartozik a középkori (500-1400), a reneszánsz (1400-1600) és a szokásos időszak, amely magában foglalja a barokk (1600-1750), a klasszikus (1750-1820) és a romantikus (1804-1910). A 20. századi időszakot a Modern (1810-1930), a Magas Modern (20. század közepe) és a kortárs (1975-ben) alkotta. A középkori korszak a művészeti zene leghosszabb dátuma és legtávolabbi rekordja. A művészeti zene a középkorba nyúlik vissza a híres gregorián kántálás bevezetésével a katolikus egyházi szolgálatokba. A nyugati zene ezután egy művészeti formát ért el, mivel a reneszánsz időszakban a zenei jegyzetek fejlettebbek és koncentráltabbak voltak a világi témákra. Ahogy a barokk korszak megtörtént, a zene kiterjedt és bonyolult. A klasszikus korszakban a művészi zene olyan érzelmi erőt fejlesztett ki, mint a Wolfgang Amadeus Mozart. A romantikus időszak átalakította a klasszikus korszakból leereszkedő merev stílusokat és formákat individualista stilizálásra. A hangulat a romantikus időszakban volt a csúcson, majd az Impresszionista zene megjelent, és lehetővé tette a modern korszak zeneében megfigyelt extrém disszonanciák használatát, és folytatta a mai zenét. Ahogy az idők megváltoztak, a zene is. A középkortól kezdve, amikor a szájról a mai napig zene szólt, ahol a tömegtájékoztatást és a közlekedést befolyásoló technológia megkönnyíti a zenei stílusok és megközelítések megosztását. A műfaj jelentős változásai közé tartozik a francia zeneszerző, Claude Debussy által az 1890-es években kifejlesztett impresszionizmus, amely alulbecslés, homályos hatások és a kreatív kreativitás alapján alakult ki. Az expresszionizmust egy osztrák-német fejlesztette ki, mivel a wagneri romantika rettenetes kiterjesztése grafikusan morbid szövegek vagy ötletek, amelyek a hallgatói lelkiismeret élvonalába kerültek az atonalitás által. Az 1920-as évek közepén Webern és Schoenberg népszerűsítették a 12-tónusú szerializmust, amelyben a modern zongora színátmenetei rendezett sorban vannak elrendezve, előre, hátra és tükörképben, mindkét irányban.

2. Jelentős gyakorlók -

A reneszánsz időszakban a híres zeneszerzők közül néhány a Guillaume Dufay, az Antoine Busnois és a Gilles Binchois volt a 15. század elején. A barokk időszakban a műszerek gyakoriak voltak, és a csembaló használata széles körben elterjedt. Az idõszakban jelentõs zeneszerzõk: Johann Sebastian Bach, Antonio Vivaldi és George Frideric Handel. A klasszikus korszak egyik legjelentősebb zeneszerzője Wolfgang Amadeus Mozart volt, aki a klasszikus korszak gazdag és befolyásos zeneszerzője volt. A többi romantikus romantikus zeneszerzőt Franz Schubert és Ludwig van Beethoven követte.

1. Nagyobb jelentőség és örökség -

A zene a lélek nyelve. A popzenével ellentétben a művészeti zene kevéssé gondolkodik arra, hogy rhymingre összpontosítson a szövegezésre és a benne található információkra. Nagyobb figyelmet igényel a hallgató számára, hogy értékelje a művészetek, a szakértelem és a vonalak jelentését, a művészeti zene átalakította a zenei dinasztia emberi érzelmek és tonalitás kikötőjévé. Átformálta a zene megértésének módjait, és végül radikálisan megváltoztatta a zenei hatalom klasszikus koncepcióit és nézeteit. A művészeti zene valódi öröksége egy újfajta zenei humanizmus előmozdítása, amely inkább a dallamra és a harmóniára támaszkodik, nem pedig a ritmust, a textúrát és a popkultúrákban látható hangszínt. A művészeti zene jelentősen összekapcsolta a zenét és a hallgatók elméjét, és végül a zene modern elképzeléseit átgondolt, kifejező művészetként fejlesztette ki.